A hanglemez története.

A hang rögzítése nagyon régi álma az embernek és már a középkorban elkezdtek foglalkozni a hang mibenlétével, reprodukálásával. Az ötödik század végén Bonetius, római filozófus (475-524) már világosan leírja a hang és a mozgás gyorsasága közötti összefüggést.

Az első, ténylegesen működő hangrögzítő és visszajátszó szerkezetet, a fonográfot, 1877. decemberében hozta létre Thomas Alva Edison. Egy hengerre feszített lágy ónfóliára rögzítette a hangot tű, membrán és egy hangfelfogó tölcsér segítségével. A henger egy csavarmenet segítségével forgott, így a tű egy spirálmenet mentén volt képes rögzíteni a hangot

A fonográf megjelenése után 10 évvel, 1887. szeptember 26-án kapott szabadalmat a gramofon nevű készülékre Emil Berliner német feltaláló. A gramofon egy korong felületén létrehozott spirálmeneten rögzíti a hangot. A korong formájú hanghordozók - a hanglemezek - könnyen tárolhatók, a fonográfhengerekhez képest kevesebb helyet foglalnak, egy lemez hosszabb idejű hangrészleteket képes tárolni mint egy fonográfhenger, továbbá a hanglemezek másolása sokkal könnyebben megvalósítható: egy megfelelően elkészített nyomóminta segítségével lehet a korong alapanyagba belepréselni a hanginformációt. Ily módon egy hangfelvétel során elkészült lemezről több száz másolatot is lehetett készíteni a lemezről készített nyomómintával. Előnyös tulajdonságai miatt rövidesen kiszorították a fonográfot a piacról.

A lemezek kezdetben akusztikus úton készültek: a hanglemez felületén a hangbarázdákat a változó hangnyomás által a hangfelfogó membránban okozott mechanikai rezgés útján hozták létre. Ahhoz, hogy a rezgés kellően erős legyen, a hangot egy nagyméretű tölcsérrel gyűjtötték össze. A hang a tölcséren keresztül összegyűjtődött és továbbítódott a finom bőrből készült membránhoz, ahol mechanikai rezgéssé alakult. A rezgést egy tű segítségével közvetítették a lemez felületéhez és karcolták bele abba. Ezt a folyamatot hívják vágásnak. Egy lemezre körülbelül 3-4 perc műsor fért rá.

Berlinerék először cinklemezbe vágták a hangfelvételt. A vágott lemeznek elkészítették galvanoplasztikai úton a pozitív nyomóformáját és erről készítették ismét csak galvanoplasztikai úton a másolatokat. Később az eredeti cinklemezről acél nyomóformát hoztak létre és ezzel keménygumiba préselték a hangfelvételt. Hosszú kutatás után Berliner rátalált a sellakra. Ez kellően puha volt a préseléshez, olcsó és jó minőségű hanglemezek voltak készíthetők belőle, ezért a sellak mindenütt felváltotta a cinklemezt és a keménygumit.

1931. szeptemberében az RCA Victor amerikai rádió és hanglemeztársaság mutatta be először a kísérleti stádiumban levő 33 1/3 fordulatszámú hosszanjátszó lemezt. Hogy a fordulatszám csökkentésével a hangminőség ne romoljon, új, jobb minőségű lemezanyagot, acetilcellulóz-polivinilkloridot használtak, ezenkívül a barázdaméretet is csökkentették. Ezért hívják ezeket a lemezeket más néven mikrobarázdás lemezeknek. A lemezek hosszú élettartama érdekében a lejátszáshoz használt tű nyomóerejét is csökkentették. Régebben körülbelül 50-100 cN értékű tű nyomóerőt használtak. Ezt 1938-ban 30 cN-ra, 1947-ben 10 cN-ra csökkentették. A régi lemezek 4 perces műsoridejéhez képest az új hanglemezek játékideje 20 perc volt, a hangminőség sokkal jobb lett, a lejátszás során keletkező tűzörej pedig szinte hallhatatlan.

Érdekes módon lassan terjedt el és a 33 1/3 fordulatszámú hosszú játékidejű lemezeket végül a CBS dolgozta ki és értékesítette először 1948-ban. A sztereó hanglemezeket 1958-ban kezdték forgalmazni először.

A hanglemez gyártása: https://www.youtube.com/watch?v=4d8az45NX7w